72. fejezet / Az ember tragédiája.( 1/2 )

Mottó: Amíg mélyen benne vagy valamiben, sosem mondod ki, sosem teszed meg, amit kellene. Mindig csak utóbb, amikor már túl késő, akkor jössz rá, hogy mit kellett volna mondanod vagy tenned.

Szóval a reggeli ébredés kicsit más volt, mint az eddigiek. A tudat, hogy a saját lakásunkban ébredek, a fiúval, akit szeretek, és ezt semmi sem ronthatja el... Felbecsülhetetlen.

Oké. A ' semmi ', kicsit korai kijelentés volt, ugyanis miután lefürödtem, megmostam a hajam, majd megszárítottam, és minden más, megnéztem az üzeneteimet, amit a tegnap éjjel folyamán kaptam. Délután fél egyre sikerült időpontot szereznie nekem. A gondolataim máris azon cikáznak, hogy mit mondok majd Harrynek.

Kiűztem a fejemből az összes gondolatot, és a konyhába sétáltam, ahol felfedezést tettem egy serpenyő után.

Most pedig épp a hálóba szaladok felfelé. Harry már ébredezik, én pedig nem várom meg amíg teljesen felébred. Rávetem magam, de nagyobbat ugrok, mint amekkorát eredetileg akartam, így a testéről egyenesen, hatalmas koppanással a földre esek. De legalább biztosan sikerült felébreszteni, ugyanis mikor felnézek, éber tekintettel figyel engem. Hangosan kezdek nevetni, ami rá is át ragad. Már fáj a hasam a sok nevetéstől, mire végre befejezzük. Kimászik az ágyból, és felsegít a fölről.

- Mit művelsz? - vigyorog.

- Csak gondoltam, felébresztelek.

- Oh, ha tényleg ez volt a terv, akkor sikerült!

- Készítettem reggelit. Bundás kenyér teával.

- Hm. Hamarabb ide kellett volna költöznöd. - csupasz mellkasára teszem a kezem, és tekintetem a pillangón, illetve két madárkán legeltetem.

- Maradásom esetén, rabszolgasors vár rám? - vigyorgok rá. - Sütök, főzök, mosok, takarítok?

- Itt maradsz? - kérdezi viccelődve. A válasz magától cselekedve csusszan ki a számból.

- Ahhoz el kell vegyél. - a hirtelen támadt csendre a szívem furcsán reagál. Először mintha nem is vert volna, most pedig ki akar ugrani a helyéről. Ő pedig csak vigyorog, és azt feleli: - Szeretnéd, nem igaz?

Nagyon értetlen fejet vághatok, ugyanis Harry még szélesebben vigyorog.

- Na gyere, te mafla. - homlokon csókol, és miután magára rángatott egy melegítőt, - de csak az alsót, pólóra már nem futotta. - együtt caflatunk le a konyháig, ahol már megterítettem.

- Vigyük át a nappaliba. - ajánlja fel. Tálcára pakoljuk az ételt, és a nappali kanapéjára telepszünk. Bekapcsolja a tévét, és szörfölni kezd a csatornák közt.

- Finom lett. - hozzám hajol, és olajos száját az én olajos számra nyomja egy pillanatra, majd ismét teletömi kenyérrel.

- Köszi. Egyébként. Te komolyan azt mondtad rám, hogy "mafla"?

- Totálisan az vagy. - rántja meg a vállát.

- Igazán köszönöm. - játszott sértődéssel arrébb slisszolok egy kicsit, és a tekintetem a tévére fordítom. Egy zene csatornán állt meg. Nem igazán ismerem. Zenét általában vagy a laptopomról, vagy telefonomról hallgatok.

Egy igazán érdekes megjelenésű pasas énekli éppen azt, hogy : ' You come and go, you come and go. Karma-Karma-Karma Chameleon...' Biztos nem mai szám.

- Sajnálom?! - úgy tűnik, ez a teli szájjal beszélgetés szokásává vált.

- Aha. - mondom félvállról.

- Finom a kajád?!

- Akkor nyeld is le. - a zenére koncentrálok, miközben a teámat kortyolgatom, pont ezért nem veszem észre mikor Harry rám veti magát. A bögrét még épp idejében teszem le ahhoz, hogy ránk ne boruljon. Száját a számra szorítja, és várja hogy viszonozzam a csókot, de nem teszem. Visszafojtom a nevetést, ami Harry próbálkozásától tör rám.

- Szeretlek. - jelenti ki mikor nem ér el semmit. Elvigyorodok, és szó nélkül felemelkedek a szájához.

- Én is.

- Tudom. - motyogja, miközben lassan leszáll rólam, és közben összekócolja a hajam.

- Mindjárt jövök. - siet ki a szobából. Összekuporodok a kanapé sarkában, és a meleg bögrét szorongatom. A tévé még mindig ugyan azon az adón van, de most valami hírek féle megy rajta. Egy elég szimpatikus rövid vörös hajú lány vezeti a műsort. Vékony hangján szólal meg

„Ed Sheeran újabb videó klippel rukkol elő. "

" Biztos nincs semmi Ellie Goulding és a nemrég szabaddá vált Calvin Harris között? "

 " Sztárok barátnői, avagy a média és a világ áldozatai. " - mondja gyorsan. Azonnal elkapcsolom, meg sem várva a fejleményeket.

- Oké. Ott találkozunk. Hi. - Harry lép be a szobába. Már teljesen fel van öltözve.

 - Minden oké?

- Be kell menjek a stúdióba. - le ül mellém és újra enni kezd.

 - Meddig leszel?

- Nem tudom, de majd hívlak, oké?

 - Rendben.

- Te mit csinálsz ma? - nőgyógyászhoz megyek, ahol kiderítem, hogy terhes vagyok-e.

- Semmi különöset. Azt hiszem kicsit később elmegyek bevásárolni, mert teljesen üres a hűtő. Meg talán veszek néhány ruhát. Nem tudom. - kicsit felemelkedik és elővesz valamit a hátsó zsebéből.

- Nem tudom, hogy mennyi kell, de vidd el a kártyámat. - dugja azt az orrom alá. Ugye nem gondolja, hogy...

 - Harry, van pénzem. Nincs szükségem a tiédre.

- Tudom. Én viszont szeretném, ha elvennéd.

 - Én viszont nem fogom elvenni. - ellenkezek. Elönt a méreg. Van épp elég pénzem. Nem szorulok rá, hogy az övéből éljek.

- Maya, légy szíves! - erősködik tovább. Tekintete komoly. Felállok és összeszedem az idő közben megüresedett edényeket.

- Harry, én nem fogom elvenni. Van pénzem, és nem fogadom el a tiédet. - a konyhába megyek ott hagyva őt a kanapén. Elmosogatok, és Harry közben nem jön utánam. Vajon itthon van még egyáltalán?

Megtörlöm a kezem, aztán kimegyek. Még mindig a kanapén ül, és a telefonját nyomkodja. Mögé settenkedek, és átkarolom a nyakát.

- Most haragszol? - homlokom a feje búbján pihentetem.

- Nem. Csak annyit mondj el, hogy miért.

- Mert van pénzem. És mert nem azért vagyok veled, hogy a pénzedet költsem.

- Ezt a marhaságot honnan szedted? Ki mondta ezt? - fejét hátradönti, így az orrunk majdnem összeér.

- Sehonnan. Csak mondtam. Egyszerűen csak azt akarom, hogy ez így is maradjon. Rendben? - a szemembe néz. Így közelről annyira érdekes szemei vannak. Egy darabig vívódik magában.

 - De ha szükséged van va...

- Majd megoldom, oké? - két tenyerem az arcára simítom. Ajkai hirtelen az enyémre találnak. Csak egy gyors puszira futja belőle, mert megszólal a telefonja. Egy pillantást vet a képernyőre, majd feláll.

- Most megyek. - mondja.

- Majd hívlak. - még int az ajtóból, aztán a telefonját felvéve a füléhez tartja azt, és eltűnik. Amint becsukja maga mögött az ajtót, a házra csend telepszik. A tv-t akkor kapcsolta ki, mikor mosogatni mentem. Szép lassan körbefordulok a szobában. Ez a hely, most már az enyém is.

 A miénk.

 Mélyről feltörő érzelem hullám az, ami kiváltja belőlem a következő cselekedeteimet. Először vigyorgok, mint egy idióta. Aztán már ugrálok is, majd hirtelen futásnak eredek fel az emeletre. Egészen a hálóig meg sem állok. Ott egy akkora hasast ugrok az ágyra, hogy ha egy rosszabb minőségű ágyról beszélnénk, félő, hogy leszakadna. A hátamra fordulok, és 'bevetetlenágyangyalkát' készítek. Még mindig szuszogok az előző rohangálástól, mikor megrezzen a telefonom a szekrényen.

SMS-t kaptam.

Megnyitom.

Tes: Hívj, ha szabad vagy. T.x

És én így teszek. Azonnal.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyenkor hívsz.

- Milyenkor? - nevetek.

- Hat óra, kb. az eltolódás Franciaország, és Amerika között.

- Tes... ömm. Először is, Londonban vagyunk. Másodszor. Franciaországban most van kilenc óra. Ami azt jelenti, hogy én nem gondoltam volna, hogy SMS-t fogsz írni. Hány óra is van ott?

- Hajnali három... legalább is az óra szerint.

- Pontosan. - bólintok, bár tudom, hogy nem láthatja. - Minden rendben? - egy ártatlan kis kérdésnek szánom, de a szívem szakad meg a válaszon.

- Fáj mindenem. - az égési sebek. Vagyis inkább hegek, még a mai napig nem hagyják nyugton. A hangulatom egyszeriben elszáll.

- Szeded a gyógyszereket?

- Igen. De kaptam újakat. Erősebbeket.

- Mi volt a baj az előzővel? - felülök az ágyon, és a támlának támaszkodok.

- Egy idő után már nem használtak. - egy időre csend áll be közénk. Tessa mindig is erős jellem volt. Bármi történt erős volt. Másodikosok voltunk a gimiben, mikor elesett és a keletkezett sebet tizenkettő öltéssel kellett összevarrni. Fájdalomcsillapítás, és egy hang nélkül csinálta végig. Sosem sírt semmiért.

És most itt vagyunk. Gyenge, és fájdalmai vannak.

 - Jársz rendesen az orvosokhoz?

 - Igen. - feleli, de tudom, hogy hazudik. Mióta haza engedték a kórházból egyetlen egyszer sem volt kint. Az arca, és a többi terület is a testén annyira megégett, hogy azt már csak plasztikai sebész tudná rendbe hozni. Viszont neki esze ágában sincs helyrehozatni a testét.

- Biztos? - a vonal másik felén csend keletkezik. - Tessa itt vagy még?

- Reggel hívlak majd. Szia. - és ezzel megszakítja a vonalat. Ez mi volt? Többször megpróbálom visszahívni őt, de mindannyiszor azonnal a hangpostájára dob. Azt mondta, hogy reggel? Akkor olyan délután öt óra magasságában hívhat majd.

Még mindig aggódva, de felkelek az ágyból. Tizenegy múlott pár perccel szóval ideje lenne készülődnöm. Csak egy ujjatlan pólót, egy inget és egy farmert húzok. Összepakolok minden iratot, amire szükségem lehet. Ezeket a táskámba dobom a tárcámmal és a telefonommal együtt. Mire indulásra kész vagyok, már csak az-az egy kérdés marad megválaszolatlanul, hogy mégis hogy a jó fenébe jutok be oda. Mire eljutok az első buszállomásig lejár a nap. Kint esni kezdett, amíg öltöztem, szóval ez még csak úgy sem jöhet össze. A kocsim Amerikában van. Senkit sem akarok megkérni rá, hogy most elvigyen. Még csak az kéne, hogy megtudja. Így hát egyetlen megoldás maradt.

Taxi.

47 percbe kerül, mire a taxi amit hívtam ide ér.

Megkérem a taxist, aki egy nagy kövér pasas, hogy húzzon bele egy kicsit.

12 óra 23 perckor érünk az épülethez ahol Veronica édesanyja rendel. Kifizetem a taxist és már szaladok is be.

Liam szemszöge

A stúdióhoz érve rengeteg rajongó vár már arra, hogy megérkezzünk. A srácok oda mennek, hogy képeket készítsenek velük, én azonban rögtön a stúdióba megyek.

- Sziasztok! - köszönök néhányuknak, de az, akit keresek még nincs itt.

- Hello. Ledobom magam az egyik kanapéra, és előveszem a telefonom. Úgy egy órája érkezett egy SMS-em, amit egy ismeretlen feladótól kaptam. Az ilyesmire általában nem válaszolok, csak törlöm. Ahogy az elmúlt hónapban tettem másik tízzel is.

A háttérben egy téve van bekapcsolva. A BBC megy.

 - Van néhány szám, amit megnézhetnénk. - mondom Christiannak, amint belép az ajtón.

- Rendben. Amint itt lesznek a srácok, nekiesünk. - leül mellém. Laptopját a combjára teszi. - Azt hiszem Harry és Louis is hozott új számokat.

- Oké. - a telefonom csipogva jelzi az új SMS érkezését. Ismeretlen feladó.

' Egy mocskos hazug vagy te, Liam Payne! '

Oké.

Ez azért egy aprót ijesztő.

Természetesen már hozzá vagyok szokva valamelyest ahhoz, hogy különböző számokról hol fenyegető, hol pedig szerelmes üzeneteket kapok. Igyekszem nem foglalkozni vele, de néha már minden túl megy egy határon. Sosem áll szándékomban lenyomoztatni egyetlen üzenetet sem. Általában egy két üzenet után leállnak, és minden elcsendesedik. Viszont bárki is küldözgeti ezeket, elég kitartó. A kérdés az, hogy honnan tudja a számom. A másik pedig, mire gondol, mikor azt mondja, hogy mocskos hazug vagyok? Talán valaha tettem olyat, amivel a későbbi viselkedésem alkalmával meghazudtoltam volna önmagam?

Nem emlékszem rá. Persze az elmúlt időben sok dologról elfeledkeztem. Most például nemrég arról, hogy elígérkeztem a Funky Budhába, már vagy egy hónapja. Totál kiment a fejemből. Helyette otthon aludtam, anyámék házában.

- Rendben. - néhány pillanattal ezelőtt megérkezett a többi srác is. Christian középre ül, mi pedig szanaszét az apró kis helyiségben. - Akkor dobjuk össze mink van. - oda adom neki a papír fecnit, amire a dalszöveget írtam. Nem volt erőm átírni... vagyis inkább elfelejtettem. Kiesebb gondom is nagyobb ennél.

Szóval a következő néhány órát azzal töltjük, hogy eldöntjük, mit kellene változtatni rajta. Meghangszereltük, ritmust adtunk neki, majd felvittük gépre. A szemeim majd' leragadnak már. Öt óra is elmúlott, és mi még mindig itt dekkolunk. Nem mintha várna haza bárki is.

Nem vár rám senki otthon.

Egy szállodai szobát bérelek a város szélén. Lassan féléve már. Semmi baj nincs vele.. azon kívül, hogy hideg. - érzelmileg. A saját lakásban más volt lakni. Aludni, megérkezni, onnan elindulni.

De hiányzik ő is. A szeme ragyogása, a kusza haja, ahogy néha belelógott az arcába, a nevetése, ami felmelegített kívülről-belülről. A puszta jelenléte, amivel mindig feldobta a napjaimat.

Amikor utoljára találkoztam vele Mayáéknál, jól volt. Szörnyen nézett ki,- de persze nem mondtam neki. Senki nem mondta neki. - de számomra mégis ugyan az a gyönyörű lány volt, akit egykor megismertem.

Folyamatosan mosolygott, és mesélt a különböző dolgokról, amit az utóbbi időben fedezett fel. Az erdőkről, és a különböző titkos ösvényekről. Szerettem volna, ha azt mondja, hogy nézzük meg együtt, sétáljunk egyet, de már rég nem tartoztam hozzá.

Tönkretettem őt, bántottam. Ezt sosem bocsájtom meg magamnak. És tudom, hogy bármennyire is hallani akarom, ő sem fog.

Még előttünk távozott aznap este Tessa. Én éppen a mosdóból tartottam vissza az udvarra, mikor ő épp a kabátját húzta.

- Mész? - dőltem neki a falnak. Ijedten meredt rám. Ez nem csak az a fajta ijedtség volt, mikor valaki mögéd settenkedik és hirtelen megszólal. Volt valami a szemében, amit a mai napig nem tudok, hogy mi volt.

- Én... ő, izé... Én... - mutogatott össze vissza, közben dadogott. Hirtelen oldalra kapta a fejét, majd, mint akit üldöznek körbefordult.

- Minden rendben? - léptem közelebb hozzá, ő pedig bizonytalanul hátra.

- Tes...

- Megyek. Haza. Engedj el. - suttogta.

- Hogy érted, hogy engedjelek el?- fura volt. Mintha... mintha nem lenne önmaga.

- Ne várj rám. - szinte könyörgött.

- Hogy ne...?! Tess. Mindig várni fogok rád! Itt leszek, ha kellek! Ha szükséged van... - értetlenül bambult rám. Louis üvöltése szakított félbe. Csak egy pillanatra fordultam félre, de ő már nem volt sehol.

Nos, azóta nem láttam.

Akkor hallottam róla utoljára.