74. fejezet / Még utoljára

Mottó: Vajon melyik a rosszabb? Utoljára látni azt, akit igazán szeretünk, vagy nem látni őt utoljára? Mi a rettenetesebb? A saját kezünkkel átkísérni őt az örök sötétségbe, vagy nem visszatartani?Ha végleg megadjuk magunkat a sors akaratának, az vajon nekünk is vigasztalást jelent? 

A fejem lüktet, és kiráz a hideg. 
Hol vagyok? És mi történt? - ez az első, ami felmerül bennem. Aztán minden rémleni kezd. A fejem a másik irányba fordítom, és igyekszem felfogni, ami fogad. 
- Harry?- próbálom felrázni, de nem reagál. Szilánkok veszik körül. Feje élettelenül lóg lefelé. Csak a biztonsági öv tartja vissza a testét, hogy nehogy a kormányra bukjon. - Harry, kérlek. Kelj fel, hallod? - fejét visszadöntöm a fejtámlára. Az arcának az ablak felőli része véres. Első dolgom, hogy ellenőrizzem a pulzusát, ami gyenge. Nem halhat meg!
Segítséget kell hívnom. De hogy? 
A telefon? Teljesen tökéletes... lenne. Ha nem hagytuk volna otthon mind a ketten. 
A francba!
- Harry. - ismételgetem egyre kétségbeesettebben. Kicsatolom a saját övemet, és felé fordulok teljes testtel. Könnyek szöknek a szemembe és alig kapok levegőt, ahogy meglátom, hogy néz ki valójában. A kocsi ajtaja teljesen behorpadt, és hozzápréselődött az üléshez, valamint Harry vállához.


Vajon mennyi ideje lehettem eszméletlen? Vajon a kocsi hányszor fordult meg velünk mire végre megállt? Vajon valakinek feltűnt-e már, hogy történt velünk valami? 
Hát persze, hogy nem, hiszen senkinek sem szóltunk, hogy eljövünk. 
Gondolkodj! - fut át a fejemen, de akárhogy is erőltetem, Harry haldokló látványa nem hagy. Vajon mennyire lehetünk messze? Órákra? Vagy csak félóra? 


A franc essem belém, hogy nem tudtam befogni a számat! Mindez miattam történt. Csak és kizárólag miattam!


A szélvédőt már ellepte a hó, így nem látok ki, azonban a Harry oldalán betört ablakon keresztül látom, hogy szakad a hó.
Óvatosan megpróbálom kinyitni az ajtómat, de az egy kicsit beragadt. Erősen neki feszülök, minek következtében kinyílik. Azonnal még több hideg levegő tölti be a teret. Összehúzom magamon a kabátot, és kilépek az útra, amit már ellep a hó. Hirtelen elvesztem az egyensúlyom, a világ forogni kezd velem. A fülem zúg, és úgy érzem, mindjárt hányni fogok. Ahogy előre lépek a jobb lábamba belehasít a fásdalom, de már úgy átfagytam, hogy nem nagyon érzem. 


Ha jól emlékszem, akkor nem régen hagytunk el egy benzinkutat. Úgy egy, vagy másfél kilométerre lehet. Muszáj lesz valahogy eljutnom oda, és segítséget kérnem, különben mind a ketten itt halunk meg. 


Visszaszállok, és elveszem a csomagokat az ülések közül, ahova beborult. Minden ruhát, amit találok, kiveszem, és egyenként magamra húzom, hogy ne fagyjak meg míg oda érek. A vastagabb cuccaimat mindet Harryre terítem. Nem fogom hagyni, hogy meghaljon. Sem így, sem úgy! 
Szóval a három vastag pulcsimat, és a kabátomat mind Harryre terítem, és máris indulnák, de egy halk erőtlen hang maradásra késztet. 
- Maya?!- mondja erőtlenül. - Hov-hová mész? 
- Harry? Hallasz? - pattanok vissza a kocsiba. - Én... én elmegyek segítségért....Kérlek, ne mozogj, rendben? Nagyon sajnálom, amiket mondtam...- megpróbál felém fordulni, de egy fintor kíséretében inkább úgy marad. - Harry, hallasz? Figyelj rám, oké? 
- Ne...
- Kérlek. Meg fogsz halni, ha nem megyek. És nem veszíthetlek el. 
- Ne menj. - suttogja. - Kérlek. - talán csak a hideg és a baleset teszi, hogy hallucinálok, de egy könnycsepp fut végig az arcán. - Kérlek. - ismétli elcsukló hangon. 
- Nem kérheted, hogy hagyjalak...- meleg könnyek futnak le az arcomon, amik az erős hideg miatt azonnal kihűlnek, és az arcomra fagynak. 
- Csak... most az egyszer..- felnyög a fájdalomtól, ami minden alkalommal belé nyilallhat. - hallgass. - micsoda? Ugye.. 
- Harry? - zokogok fel. A szívem szakad meg. A nyakán a pulzusát keresem, ami egyre gyengébb. 
- Ne... hagyj el. - suttogja. 
- Sosem tenném meg többet. - mondom. A keze az egyetlen, ami megmozdul. Éppen hogy csak egy kicsit teszi arrébb, annyira, hogy tenyerét felfelé tudja fordítani. Szétnyitja ujjait, én pedig lassan, óvatosan az övébe csúsztatom a kezemet. Sosem teszem meg többet azt, hogy elhagyom őt. 
Amennyire csak tudok, annyira közel ülök hozzá, és fejemet vállára hajtom. Szememet lehunyom, és próbálok nem a hidegre koncentrálni, ami lassan átveszi az uralmat a testem felett. A hideg leszívja minden energiámat. 


Eszembe jut az első randink, a csillagos ég, a film, amit már egyszer láttam, de az istenért nem árultam volna el neki. Az igyekezete, hogy lenyűgözzön, a védelmezései, a nevetései, a viccei, amiben egy világ keresi a logikát. A hangja. A hang, ami lányok millióinak adnak nap mint nap új reményt, hitet, hogy szereti őket valaki. A remény. A kitartása. A nap, amikor először csókolt meg. A szerelme. Igen. Mert csak a szerelem fájhat így. 

Mert elveszítem őt. 


2 hónappal korábban




- Rendben. A recept szerint most kell beletennünk a csokit, amit... Harry, te megetted a csokit? 
- Csoki? - kérdezte ártatlanul. - Milyen csoki? 
- Harry, az a csoki kellett volna a sütibe! Most mit rakunk bele? Téged? 
- Hát, elég édes vagyok...
- Jesszusom. - ledobtam a papírt a pultra, és mérges tekintettel tekintettem rá. 
- Hová mész? - kiáltotta utánam a konyhából.
- Csokiért, ugyanis egy majom megette. - üvöltöttem vissza. 
- De egy édes majom! - felelte. A fejemet rázva felkaptam a kocsi kulcsát.
- Elvittem kocsit! - kiáltottam, aztán leléptem. Aznap szabad volt, ami azt jelentette, hogy otthon marad.

A biztonság kedvéért négy tábla csokival tértem haza. A konyhába mentem, ahol már nem volt senki, viszont amit ott hagytam még mindig ott volt. Kezet mostam, majd ismét nekiláttam. 
Feldaraboltam a csokit apró darabokra. A liszthez,- és minden máshoz, ami a tálban volt már. - adtam, aztán összegyúrtam mindet, és a kezemmel kis darabokat tépkedtem, amiből később golyókat gyúrtam.
Már a második adagot készítettem elő, halkan pedig egy dalt dúdoltam, amikor egy hideg kéz a ruhám alá nyúlt. Sikítva ugrottam meg. Ijedtemben majdnem levertem a tepsit is. 
- Te nem vagy normális! - csaptam a hasára játékosan. 
- Segítsek? - nevetgélt. 
- Ha akarsz, akkor igen. - feleltem. Gyorsan megmosta a kezét, majd bevetette magát. Hamar végeztünk. Míg én mosogattam, ő csokit evett. A megmaradt három táblából kettő és felet megevett. 
- Hogy tudsz ennyit enni? - kérdeztem. 
- Növekedésben lévő fiú vagyok. - felelte. Felültem a szekrény tetejére, - amit anyukám mindig utált, ha otthon megtettem. - és csak pislogtam a válaszán. 
- Hova akarsz nőni még? Ha így folytatod, annyit fogsz nyomni, mint egy egész focicsapat. És akkor lőttek a karriernek édes. - cukkoltam. - Ki szeretne egy olyan ' fiút' - kezemmel nyuszi füleket mutattam a levegőben. - akinek tele van pattanással a feje, és úgy kell begurítani a színpadra? - megemelt szemöldökkel, de vigyorogva sétált elém.
- Te még úgy is szeretnél. - mondta, majd közel hajolt, és megcsókolt. - Ugye? 
- Természetesen. - vigyorogtam a válaszán. - Egyértelmű. Különben pedig, ha már itt tartunk, azt hiszem, elárulhatom, hogy csak azért vagyok veled, mert nem találtam egy pattanásos kis strébit sem magamnak. Sajnos be kellett érnem veled. 
- Micsoda? - kapott játékosan a szívéhez. - Szóval nem elég neked tökéletességem? 
- Te, mint tö... - a mondatot nem tudtam befejezni, mert a nevetés, amit addig visszatartottam felszínre tört. 
- Señor Tökéletes. - hajolt meg előttem színpadiasan. Még mielőtt bármit mondhattam volna, a kis tojás alakú óra figyelmeztetett arra, hogy lejárt az idő, ami a sütinek kell. A nevetéstől kicsordult könnyeket törölve ugrottam le a szekrényről. A tepsiket kicseréltem, majd a készeket egy kis kosárkába téve leporcukroztam. Ő azonban nem várta meg azt sem, hogy ezt befejezzem, máris kivett egyet, és azon nyomban a szájába dobta. 
- Harry, - kezdtem, de a sütit már szétrágta, és a száját legyezgette. - Most szedtem ki. 
- Egész finom lett. - dicsért, miután megivott két bögre tejet. - Csak forró. 
- Értem, és köszönöm a dicséretet. De azt azért áruld már el, hogy mégis mire számítottál?
- Te most épp szemtelenkedsz? - rámosolyogtam, és csak annyit mondtam: - Dehogy. 
- Ajánlom is. 
- Ajánlod?  Ó, tényleg? - még mielőtt bármit mondhatott volna, a telefonom csipogott. Felemeltem az ujjam, amivel jeleztem, hogy várjon egy kicsit. Üzenetem érkezett Mariától.


Maria: ' Tetszik az új Tv-tek. XoX '

Tetszik az új micsoda? - gondoltam.


Maria arra a Tv-re gondolt, amit a régi helyett vettünk, ugyanis Harry egy párnával ledobta a helyéről.

Én: ' Honnan veszed, hogy új tv-nk van? '- válaszoltam vissza. Senki nem járt nálunk akkor, főleg nem a családom.

Maria csak egy linket küldött válaszként, ami egy pletyka oldalra dobott, ahol a főcím a következő volt: ' Nézd meg, hogy kapcsolódnak ki a kedvenceid és párjaik. ' 
Épphogy csak lejjebb lapoztam, a képernyőn máris magamat, Harryt és az akkor megvásárolt tv-nk másolatát találtam. 
Nem hittem a szememnek. Hogy már egy televízió vásárlásunkat is ekkora dobra verik!?
Lejjebb lapoztam a hozzászólásokhoz. Annyi idő alatt már meg kellett volna tanulnom, hogy nem szabad érdekelnie más véleménye, de mindig megnéztem a hozzászólásokat, ahogy akkor is.

' Annyira nem illenek össze, hiszen ez az egész kamu! Szép próbálkozás Modest!, de mi okosabbak vagyunk ennél! ' - írta valaki.

' Biztos van miből megvenniük. Bár, ha belegondolunk, a csaj mit is dolgozik? ' írta valaki más, erre azonban rengeteg választ is kapott, köztük például egy olyat, hogy: " Semmit. Csak élősködik. lol rosszabb, mint egy parazita. Ez a csaj lerázhatatlan. "

Bezártam a lapot, és visszatértem a sütikhez, amit Harry folytatott.
- Ki volt az? - kérdezte. 
- Maria. - összegyúrtam egy golyót, és a tepsire tettem. 
Komolyan nincs jobb dolguk? Persze tudtam, hogy ez fog történni, de akkor is idegesítőnek találtam. Nem volt olyan dolog, ami a mi kis titkunk lett volna. Mindenről tudott mindenki. Vettünk egy cipőt? Az újság megírta. Együtt ebédeltünk? Címlap sztori.
Már az utolsó tepsi sütit is kiszedtük, elmosogattunk, elpakoltunk, rend volt a konyhában, és ettünk mikor Harry ismét szóba hozta. 
- Kérdezhetek? - sokszor játszottuk ezt. Valamelyikünk kérdezett, a másik pedig válaszolt. Őszintén. 
- Kérdezz. - feleltem. 
- Mi a baj? - kérdezte. Letettem a sütit a tányérra, és amíg rágtam rápillantottam. 
- Fogalmazz precízebben. - viccelődtem. 
- Mi bánt? - ó. Hát abban a pillanatban több dolgot is fel tudtam volna sorolni, én mégis kérdeztem.
- Van valami titkunk? - értetlenül nézett rám.
- Titkunk? 
- Nem, nem, nem! Nem olyan titkok!  - teljes testtel felé fordultam, és magyarázatba kezdtem. - Olyan, amit csak te meg én tudunk. Titok, ami csak a miénk, érted. Például egy vacsora, vagy egy ajándék vagy egy...
- Értem. - szakított félbe. - De mégis, hogy jött ez most? 
- Az SMS. Tudom, hogy el kellett volna már fogadnom már az elejétől fogva, hogy ez fog történni, de Harry. Egy rohadt TV-t nem vehetünk meg úgy, hogy ne legyen belőle újság cikk? Nincs semmi, ami csak a miénk. Mindenről tudnak, és...
- Figyelj. - fordult felém. - Sajnálom, hogy így kell élned, mert ez nem normális. Tudom, és próbálok mindent megtenni ez ellen, de néha nem megy. Én...
- Harry, én túlélem, tudod? - szakítottam most én félbe. - Csak néha szükségem van egy pillanatra, amibe kapaszkodhatok. Ami nem a rajongóké, meg a pletykalapoké. - sokáig nem reagált semmit, ezért úgy gondoltam, lezártnak tekinti az ügyet, hát újra enni kezdtem. De aztán megszólalt, és olyat mondott, ami miatt majd' lefordultam a székről.
- Tudom. - felé fordultam. A szám teli volt sütivel. - Titkot szeretnél? Hát akkor, - közel hajolt, és suttogni kezdett. - ne mond el senkinek, de megkérem a kezed. - szemeim kikerekedtek, és számat is eltátottam, ami nem lehetett annyira étvágygerjesztő látvány. 
- Te most... - nem tudtam mit mondani. Akármilyen nagy szám is van, abban a pillanatban egy szó nem jött ki a számon. De becsukni azt, még volt lelkierőm.
-  Azt mondtad, hogy szeretnél egy közös titkot. - hangja ismét normális lett. Farmerének a hátsó zsebéhez nyúlt, és doboz nélkül, de egy gyűrűt vett elő. - Szóval, mit gondolsz? Meg tudod őrizni a  titkunkat? - lenyeltem a sütit, és végig azt a kis tárgyat szuggeráltam. - Maya, itt vagy köztünk? - integetett a szemem előtt. - Ha nem vagy felkészülve rá...
- Nem. - vágtam rá. 
- Nem? - szeppent meg
- Igen... Nem.. Vagyis... Arg! 
- Szóval, akkor keressünk egy kisebb titkot? - nevetgélt, de kissé más volt. Mintha csalódott volna.
- Nem! - vágtam rá határozottan. Egy picit összeszedtem magam, majd felálltam. - Egy pillanat. - mondtam, és a nappali melletti mosdóba szaladtam.

Hiszen mióta is vártam erre a kérdésre? 
Régóta. 


Aztán a tükörbe nézve feltettem magamnak azt a három kérdést, amit anya mondogatott mindig.
Szeretem őt? 
Igen. 
Jobb emberré tesz? 
Naná! 
Mellette maradnék és szeretném őt, ha tudnám, hogy harminc év múlva is ilyen lesz?
Abszolút.

Szóval feltéptem az ajtót és végig rohantam az átkötő folyosón, egyenest a konyhába. Ugyan ott ült, és a gyűrűt forgatta.


- Igen. - mondtam ki olyan határozottan, ahogy csak ment. Feltekintett, és nyugodtan figyelt. Várta, hogy folytassam. Én azonban már nem éppen nyugodtan, inkább felspannolva ugráltam, és felé szaladtam. Mikor oda értem hozzá felállt, jómagam pedig a nyakába vetettem magam. Lábamat a dereka köré kulcsoltam, karomat a nyaka köré, és azt az egy szót ismételgettem, hogy: Igen!
Minden kimondott szó után megcsókoltam.

Akkor voltam életemben a legboldogabb. Mert volt egy dolog, amibe végre kapaszkodhattam. És ez a mi titkunk volt. Se a szüleinké, se a barátainké.

Azonban két hét múlva minden elcsesződött. Harry kapott egy hívást, ami miatt be kellett mennie a stúdióba. Valami megbeszélést tartottak, vagy mi. Csak másnap délután jött haza. Annyit mondott, hogy van némi nehézség, amit meg kell oldaniuk. Ködösített, azonban nem telt el még két nap, és az internet felrobbant. Futótűzként terjedtek a hírek, és nem lehetett megállítani. A banda összeomlóban volt, és csak napok kérdésének tekintették, hogy mikor jelentik be, hogy feloszlanak. 
Mert Harry szerint szóba jött. Nem is egyszer.