68. fejezet / Előítélet.

Mottó: Ami nem öl meg, erősebbé tesz! Ami nem öl meg, az harcossá tesz! 

* Harry szemszöge *

A láz egyre magasabb és magasabb. Teste forró. Remeg.
- Kérlek engedj! - suttogja, és zokogni kezd. - Elfogok késni. - próbál eltolni magától, de nem hagyom. Szorosan tartom.
- Stssss. Minden rendben lesz. - minél hamarabb le kell vinni a lázát. Hiába verem fel a lakás többi tagját, nem tudom elmagyarázni, hogy mi a fene a bajom. Hirtelen döntést hozok. Felkapom, és a kezemben tartva a fürdőbe sietek vele.
- Harry! Megfognak ölni téged is. Nem akarom, hogy itt maradj! - nyöszörgi.
- Minden rendben. Nemsokára rendbe jössz. - suttogom. A fürdőszoba ajtó, hangosan csapódik neki a fürdőszobafalnak. Felkapcsolom a villanyt, és azonnal beállok vele a zuhanyfülkébe, ahol megengedem a hideg vizet.
A víz eláztat mind a kettőnket. Maya hamarosan lenyugszik, és átkarolja a vállam.
- Ne engedj el.
- Itt vagyok, és nem megyek sehova. - nemsokkal később, még mindig a kezemben tartva őt, elzárom a vizet, és lecsúszok a fal mentén. A mellkasomnak dőlve, remegve alszik el.
A fejemet a falnak döntöm, és még közelebb húzom magamhoz.
- Mi a fene történt Sam? - hallom egy idő után  a folyosóról Mrs. Smith hangját.
- Ne tudom asszonyom. - a hang egyre közelebb ér hozzánk, aztán nemsokkal később egy alak áll meg az ajtóban.
Sam az.
- Jézusom. Asszonyom, jöjjön. - néhány másodpercen belül Mrs. Smith is megérkezik. Szeme rajtunk állapodik meg.
- Atyaég. - kezét a szája elé rakja. Bárcsak érteném amit beszélnek. - Hívja az orvost Sam. - Maya nagyanyja beljebb lép, és letérdel Mayához, az inas pedig eltűnik. Remélem orvosért küldték.

* Maya szemszöge *

Ahogy kinyitom a szemem, az ablakon beszökő napsugár vakít el. Hunyorítok, amíg meg nem szokom. A fejem majd szét szakad. Az éjjel gyötrelmes volt.
 A másik oldalra fordulok. Harryt keresem, de nincs az ágyban.
Miért nincs?
Az ajtó kinyílik, és Harry lépbe. Kezében egy pohár vízzel.
- Jó reggelt. - üdvözöl. - Hogy vagy?
- Azt hiszem jobban. - kezembe adja a poharat és a gyógyszert. Gyorsan lenyelem egy korty vízzel a többit a szekrényre teszem. Nem vagyok szomjas.
Kezét a homlokomra teszi, majd megnyugtatón elmosolyodik.
- Aludtál valamennyit? - kérdezem. Befekszik mellém, és magához húz. A fejem a mellkasára teszem, és átkarolom a derekát.
- Fogjuk rá.
- Köszönöm. - felnézek rá.
- Szeretlek. - csókolja meg a homlokom.
Ezután egyikünk sem szól. Lassan vissza alszok.

- Az egyikőtök meghal, a másikotok túléli. Választhattok. 
- Engedje szabadon. - mondja egyezkedve Harry. - Én voltam az. Ő semmiről sem tehet. 
- Rendben. Akkor hát legyen. 
- Hadd én, apám! - lép a szobába Rob. 
- Miért is ne. Gyere. - átadja a fegyvert a fiának, és hátrább lép. Engem felemelnek a kanapéról, és elrángatnak. 
- Harry. - suttogom. 
- Térdelj le. - utasítja Rob Harryt, aki lassan letérdel a kanapé elé. Rob elvigyorodik, a fegyver elsül. 
- Harry! - üvöltöm, és rángatózni kezdek, de erősen tartanak. A golyó Harry combját találja el. A földre zuhan, és a sebre szorítja kezeit. 
A pisztoly ismét elsül, a golyó a vállát találja el. 
- Kelj fel! - parancsolja neki Rob. De Harry nem mozdul. - Kelj fel! - lassan kel fel, és a térdére áll. Próbálom vele felvenni a szemkontaktust, de egy pillanatra sem tekint rám. - Állj fel! - Harry nehezen, de feláll. Testsúlyát a még ép lábára helyezi. Rob felemeli a fegyvert, és Harry szívére irányítja azt. 
- Ne öld meg. Kérlek! - könyörgök neki. Rám tekint, és hangosan nevetni kezd, mintha valami egészen vicces dolgot mondtam volna. Végül abba hagyja a nevetést, és végig néz Harryn. - Kérlek. 
- Rendben. - feleli. - De csak mert ilyen szépen kértél. - mosolyog rám. Megkönnyebbülök. - Nem ölöm meg. - felém lép, én pedig Harryre nézek, aki azonnal felém fordítja a tekintetét. 
Ő rájött, amire én csak azután jövök rá, hogy már késő. 
Egy jól irányzott lövéssel mellkason lő, ezzel átlyukasztva a szívemet.  
- Ne! - üvölti Harry. Tekintetünk összekapcsolódik. Fájdalom, és megbánás csillog bennük. Térdre esik, engem pedig elengednek, és mindenki kivonul a szobából. 
 Csak ő, és én vagyunk. Mellém mászik,  fejemet az ép combjára fekteti, és a  sebre nyomja a kezét, hogy enyhítse a vérzést. A fájdalom szétsugárzik a testemben. Erőltetetten rámosolygok. Egyre nehezebben lélegzem. A szívem hevesen ver, próbálja pótolni a vérveszteséget. 
Szeméből könnyek potyognak. 
- Nem hagyhatsz itt. - suttogja. 
- Sosem foglak. - nyögöm. A szívem egyre hevesebben ver, a légzésem egyre nehezebb. Hamar foltok jelennek meg a szemem előtt. - Szeretlek. - suttogom, aztán az élet eláramlik a testemből. A küzdő szívem feladja, a légzésem elakad. 

Mély levegő után kapkodva ébredek fel. Harry mellettem alszik. Fejemet a szíve fölé hajtom és megnyugvást keresve átkarolom a derekát.
Csak álom volt.  - nyugtázom. Lassan megnyugszok, de vissza már nem tudok, nem akarok aludni. A szekrényen pihenő digitális óra szerint délután 17 óra 18 perc van. A csendben rájövök, hogy a napok óta szúró érzés eltűnt a mellkasomból. És az orrom sem folyik.
Megpróbálok közelebb mászni hozzá, ezzel felébresztem.
-  Nem akartalak felébreszteni. - nézek fel rá. Féloldalas mosolyt villant rám, homlokon csókol és magához szorít.
- Jobban vagy?
- Aha. Azt hiszem jobban.
- Akkor jó. Ki akartak tenni a szobából, de nem hagytam. Még jó, hogy az orvos tudott angolul.
- Összevesztél a nagyanyámmal? - vigyorgok rá.
- Már amennyire két különböző nyelven össze lehet. Elmondtam, hogy nem tágítok, az orvos elmondta a nagyanyádnak, aki olyan csúnyán nézett rám, hogy szerintem jobb is, hogy nem értettem mit mondott ezután.
- Szűz Mária, Jézus anyja...! ... Köszönöm, hogy itt maradtál.
- Nem hagyhattalak egyedül. - Nem hagyhatsz gyedül. Rögtön felelevenedik bennem az álom. - Hé! - böködi meg az oldalam. - Hol jársz?
- Kérdezhetek valamit?
- Mond csak. - a könyökömre támaszkodok, és úgy vizsgálom az arcát. Még mindig látszik a szemöldökénél a heg, ami a hatalmas nyílt seb után maradt. Megérintek minden olyan pontot, ahol egy éve még fájdalmat okozott volna neki az érintésem. - Mit csinálsz?
- Utáltalak úgy látni, ahogy aznap este összeverve, csupa véresen láttalak. - arcán megfeszülnek az izmok.
- Én pedig még mindig utálom magam, hogy énmiattam kellett mindezt átélned.
- Harry nem a te hibá...
- De, igenis az én hibám. - mondja ellentmondást nem tűrve.
- Sosem mondtad mi történt az öreggel és azzal a barommal, miután minket elrángattak Paullal. - sokat vergődve magában, hogy elmondja-e vagy ne, végül megszólal.
- Miután elvittek titeket, - keze megfeszül a derekamon. - az öreg papolt egy sort, hogy milyen családdal veri a sors. Hogy a felesége ellene fordult, a másik két gyerekével együtt. Végül valami szobában kötöttünk ki, ahol megkezdődött a vérfürdő. Pár perc múlva megérkeztek a zsaruk, addigra azonban már mozogni nem tudtam. Egy golyó volt a vállamban, de azért ott mert az a barom nem tudott célozni. Össze rugdostak... Aztán az öreg kinyírta a saját fiát, végül magával is végzett. - elcsendesül, de nem néz rám. Ahogy meséli, undor fut végig az arcán. - A fájdalmat látni anyám, és a te szemedben... - azonnal felelevenedik bennem a pillanat, amikor csupa véresen, félig lévén eszméleténél, feldagadt arccal kiszáll a kocsiból. A tekintete az agyamba égett. A sírás határán állok, és ezt ő is észreveszi. - Sajnálom. - felül, felém tornyosul, és engedélyt kérve ajkaival a csókhoz felém hajol. Nem gondolkodok, megcsókolom.

- Soha többen, még csak gondolni sem fogunk rá, oké? - bólintok, mert csak ennyire futja. Vissza dől, és erősen magához szorítva engem is vissza húz. Alig kapok levegőt az ölelésébe, de nem bánom. Akár az örökké valóságig így tudnék maradni.
- Harry?
- Igen?
- Nem tudok megmozdulni...
- Így kell összebújni. - kicsit ereszt a szorításon, de nem enged el. - Holnap után már Franciaországba utazunk.
- A szerelem városa.
- Mi?
- Phineas & Ferb is énekelte " Itt a szerelem vár. " - éneklem, mire nevetni kezd.
- Phineas & Ferb? - kérdezi. Összehúzott szemöldökkel, nevetve néz rám.
- Igen. Miért? Csak azt ne mond, hogy nem láttad még egy részét sem.
- Hát.. nem igazán emlékszem rá... na de hogy van ez a dalocska?
- Nem fogok énekelni!
- Miért?
- Mert te vagy az énekes, nem pedig én. Ezt a szerepet meghagyom neked.
- Hahaha. - nevet fel hangosan. - Tudod néha...- kezd bele, de nem fejezi be.
- Mit néha?
- Semmi. - rázza a fejét. Hátra nyúl a szekrényhez, és felveszi a telefonját. - Mi a címe ennek a dalnak?
- Te most komolyan megakarod nézni?
- Aha. Szóval?
- Oké. Azt hiszem... " Itt a szerelem vár ". - belép Youtubra, és bekapcsolja.
- Jó fej krapeknak tűnik ez a piros ha...
- Vörs. - javítom ki. - A haja színe vörös, és a neve Phineas.
- Oké. De Ferbnek komolyan zöld a haja? Zöld? Jézusom!
- Szerintem egészen jól áll neki.
- Mikor nézted te ezeket?
- Tudod, mikor te turnén voltál volt némi szabad percem.
- Értem. És mióta hazajöttem...
- Egy szabad percem sincs.
- Oh. Útban vagyok? - elenged, egyik könyökére támaszkodva fölém magasodik. Gondolkodást tettetek. Felháborodottan tátja el a száját, majd össze csukja és lecsap vele az enyémre. A telefont leteszi mellém. - Szóval? Útban vagyok?
- Talán. - ravasz mosoly kíséretében vállat rántok. Újra megcsókol, ezúttal minden szenvedélyét beleadva.
Kifulladva hajol hátra, kérdőn néz rám.
- Nem. Azt hiszem jól megvagyok melletted.
- Azt hiszed? - egy gyors mozdulattal rám ül, és csikizni kezd.
- Harry! - kiáltom nevetve. Próbálok kiszabadulni alóla, vagy legalább leállítani, de nem hagyja. - Oké! - megáll és várakozik. - Megvagyok melletted! - jelentem ki. Újra csikizni kezd. Megragadom a kezeit, és elemelem magam mellől. - Szeretlek. - kezeit az arcomra teszi, és lassan megcsókol.
- Én is. - motyogja. - Szeretném, ha az én... - sosem tudom meg, hogy mit szeretne, mert kopognak az ajtón. Levetődik rólam, és laza helyzetbe vágja magát. Megigazítom a takarót, a párnákat, és lazán a mellkasára hajtom a fejem, ő átkarol mintha semmi sem történt volna az imént.
- Igen? - kiáltom. Az ajtó lassan kinyílik. Sam lép be rajta.
- Ne haragudjon a zavarásért.
- Mondja Sam.
- A vacsora tálalva.
- Máris megyünk. - Sam bólint, majd kimegy a szobából maga után becsukva az ajtót. Felpattanok, és felkötöm a hajam.
- Menjünk vacsorázni. Farkas éhes vagyok. - úgy ahogy vagyunk lemegyünk vacsizni. Kéz a kézben sétálunk le. A nagyanyám már az asztalnál ül. - Szia nagyi. - csókolom arcon.
- Szerbusztok.
- Jo estét. - int Harry. Nagyanyám üdvözlés képen csak komoran bólint. Leülünk, és neki látunk a vacsorának.
- Jobban vagy? - kérdezi.
- Igen. Egész jól érzem magam. - és tényleg. A náthám mintha soha nem is lett volna. Semmi nyoma.
- Örülök. Azért az antibiotikumot még szedd be.
- Rendben. Vacsora után beveszem. Mit csináltál ma?
- Anna itt volt ma nálam. Beszélgettünk, meg sétáltunk a kertben. Üdvözletét küldi. Szeretett volna látni, de az éjszaka történtek után, - szeme Harryre siklik. - jó, hogy eltudtál aludni. A barátod pedig... igen akaratos fiú. - az akaratost nem épp szép hangnemben jegyezte meg.
- Nagyi...
- Az én házam, az én szavam, az én szabályaim. - a kaja megakad a torkomon.
- Ő csak nem akart magamra hagyni. Féltett.
- Egy másik szobában is félthetett volna! A hangnem amit megengedett magának, illetlen, és nem épp kedves. Nem illik hozzád.
- Jézusom! - emelem fel a hangom. Cinikusan felnevetek, de semmi jókedv nincs a hangomban. - Mióta lettél ennyire elítélő?
- Itt most nem az elítélésről van szó. - leteszi a kést és villát. Nem épp szelíden. - Ha lenne egy kis eszed észrevennéd, ami magától értetődő!
- Mi értetődő magától? - kérdezem már kiakadva.
- Hát nem veszed észre? Ő világsztár! Bármelyik lányt megkaphatná!
- Igen, de ő engem szeret.
- És te elhiszed ezt a marhaságot? Miért érné be veled, mikor bármelyik lányt megkaphatná? Azt hittem apádék jobban neveltek. Azt hitem, hogy te leszel az, aki nem esik bele ebbe a hibába. Mi történt veled?
- Felnőttem nagyi! És Jézusom! Miért érné be velem? Ez hallatlan! Egy nagymamának nem az lenne a dolga, hogy biztassa az unokáját?
- Nem, ha arról van szó, hogy marhaságot csinál. És te, hatalmas marhaságot csinálsz! Bedőlsz egy olyan embernek, akiről azt hiszed fülig szerelmes beléd. Akit annak látsz, akinek te akarod hogy legyen.
- Olyannak látni akinek akarom, hogy... Ez már túl megy minden határon! - kiáltom. - Mindenki megakarja mondani, hogy mi a jó nekem. Hogy nem veszed észre, hogy én nem akarok az a lány lenni, akit kiskoromban elképzeltél? Miért hiszed azt, hogy majd hazajövök és a te életedet fogom élni? Mert tudom, hogy ezt akarod! De én nem akarok olyan itt ragadt lenni. Én kint élek. Nekem kint van az otthonom, a családom, a barátaim. És igen, szeretem őt, és ő is szeret engem. Ha ezt nem tudod elfogadni, akkor nem is tudom, hogy miért is vagyunk mi itt egyáltalán! - a nagyanyám tágra nyílt szemekkel néz rám. Kiakadtam. És azt hiszem jogosan. Mégis, a nagyanyám reakciója valahogy elbizonytalanít efelől. Szemét a szalvétájának szenteli, amellyel megtörli a száját.
- Rendben. Én most vissza vonulok. További jó étvágyat. - mondja, és távozik az asztaltól.
- Minden oké? - kérdezi Harry, és megszorítja a kezemet az asztal alatt. Magamra erőltetett hamis mosollyal fordulok felé.
- Persze, csak egy kicsit összezörrentünk. Semmi komoly.
- Biztos?
- Kóstoltad már a sonkát? - nyúlok a tényérért, tématerelés gyanánt. - A család közeli barátjától van. Nagyon finom. Titkos receptből készítik a pácot amiben áztatják. Isteni.
Még két szelet kenyeret magamba gyűrök, de ez sem segít azon, hogy túllépjek az előbbieken. A nagyanyám átlépett egy határt, amit senkinek sem tűrtem el. Beleszóltak az életembe. Mára már elegem van ebből.

Már nem az vagyok, aki szerencsét próbálni indult Londonba. A barátommal, életem szerelmével ülök egy asztalnál. Azt állítják kihasznál?
Kérem a bizonyítékot!